Sokszor az az érzésem, hogy fordítva ülünk a lovon:
- Olyan dolgokkal töltjük az időnk nagy részét, amikhez a legkevésbé sincs kedvünk.
- Azokkal az emberekkel vagyunk a legkevesebbet, akiket a legjobban szeretünk.
- Mindenre és mindenkire figyelünk, csak magunkra nem.
- Csak akkor értékelünk valamit vagy valakit, ha már elveszítettük.
- Annyira el vagyunk merülve a gondjainkban, hogy nem veszük észre a szép és értékes helyeket, embereket, történéseket.
- Rutinná válnak számunkra a ránk erőltetett, de nekünk nem jó vagy nem egészséges szokások.
- Bedőlünk annak, amit látunk, hallunk akkor is, ha az intuíciónk megsúgja, hogy nem igaz.
- Megalkuszunk helyzetekkel, emberekkel, pedig minden porcikánk tiltakozik ellene.
- Beadjuk a derekunk, s elhisszük, hogy nincs választásunk.
- Megtörünk, elfáradunk, feladjuk, holott tudjuk, hogy ennél sokkal többről szól az élet.
Mi lenne, ha újra arccal előre ülnénk a lovon?:)